Árpi 3. rész
[...folytatas...]
Sikerül rávennem õket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs
felé, és útközben az öreg magyaráz: "Aztán Árpikám, ez nem valami úri
autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a
pillanatban lefejeli a fûzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy béka.
Az
öreg észre sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a
garázsajtó, és eláll a lélegzetem... Középen állt egy barna színû
rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó lehetett, amíg nem érte
nehéztüzérségi támadás, és nem locsolták le valami erõsen korrodáló
anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is elhajítanának
vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két nõ be fog ülni...!
(Annyira senkit nem lehet leitatni.) A dolgot tetézte, hogy az autónak
kellemes hasmenés színe volt. (Ezt ma úgy mondanák, hogy "Hamvas,
õszi erdõ-metál".)
Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult
ócskavastelep. Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos,
pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején
egy púppal, amibõl vidáman csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök
sáros volt, mert a fûzfának köszönhetõen beesett a virágágyásba,
ahonnan (a "vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán szabadult.
Láthatóan ez õt nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora
hengerfejtömítéssel, hogy én elõször azt hittem, egy Kispolski
padlólemeze. "Nagyfater, b*szki, te tankszerelõ voltál a Don-
kanyarnál?" Na, itt elkezdõdött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról.
Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen.
Ragaszkodott hozzá, hogy majd õ. Én mondtam, hogy akkor én gyalog
megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a
garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át
homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom,
megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy
határozott mozdulattal letöri a belsõ visszapillantót. "Nagyfater, oszlik
a verda!", bosszankodott, majd nézett elõre hunyorogva. "Mit nézel?"
kérdeztem tõle. "Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez
valahogy így hangzott: "azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan
három méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A
nagypapa vadul magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált,
hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni, de az öv sehol.
Ekkor számomra teljesen váratlanul padlógázzal beletolattunk a
mögöttünk levõ polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam,
mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jaj,
az autója, Árpi ordított, hogy õ se maradjon ki a buliból. Így
elordibáltunk egy ideig, aztán amikor már az összes kutya üvöltött az
utcában én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy óvatosan
vezessek, és elindultunk.
A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a
dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban...
Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette: "Hányni fogok!".
Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire
megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jó! Megálltunk, Árpi
nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta
részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát
bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd
holnap érte jövünk.
Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél elõbb
hazajussunk, ezért ráhagytam. Döcögtünk az úton, Árpi egy szál
pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én
szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani
kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból
zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb... húsz
centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötét alak
mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt:
vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában,
vagy a közúti ellenõrzés.
Féltem, hogy az utóbbi. Sikerült a rendõr után kb. harminc méterrel
megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel akkor
vezettem kormányváltós autót elõször, ez nem tûnt egyszerûnek.
Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkezõ szervet
hangos váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendõr volt, próbált laza
lenni: "Nem bírunk a lóerõkkel?
Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet az volt, hogy
nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt mûszaki,
és mint kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál.
Próbáltam a helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még
van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt van,
csak õ ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelõ fiatalemberek vagyunk,
ezért nem akart volán mögé ülni. Pechemre Árpi egy kicsit pontatlanul
mérte fel a helyzetet, és megszólalt: "F*szom má', mér' állítottak meg
ezek minket?".
A rendõr rávilágított Árpira, és visszahõkölt. Mondjuk nem csodalom,
mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo
orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De
a
rendõr visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak
feláll, és odakiabál a rendõrautóhoz: "Gyere csak, Pista, megvan a
vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllõnek
minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem lehet!
Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a
helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja
Árpit: "Hát ez az Árpi, az X. Y. unokája." Hoppá, itt tényállás van. A
rendõr ismeri a nagypapát. Lehet, hogy mégis megússzuk?
Elmeséltették velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de még nem
engedtek el. A fiatalabb mindenképpen bosszút akart állni az
állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a
rendõrök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és
elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek. Téged meg,
öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?"
Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne
tegyem szóvá. Rendõrök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem
akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk. Hát, nem úsztuk. Mentünk
kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tûnt fel mögöttünk. Azt
hittem, ugyanazok a rendõrök, de nem. Ezek hárman voltak, és
mindhárman odajöttek.
"Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen.) Árpi
elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg õket.
Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni,
megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a
rendõrautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk.
El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levõk, amikor látták Árpit
világító fehér seggel egy rendõrautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek
rajtunk a rendõrök, aztán elengedtek. Ekkor értettem meg, hogy a
fiatal rendõr szólt a többieknek, és valószínûleg Balaton összes
rendõre ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg.
Egy rendõr le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg
napjaiban.
Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit
kerülni fogom a jövõben, de persze nem tartottam be.
|
