Elgondolkodtam azon, amit írtál. Sajnos idõm az most
sincs, de nagyon megérintett, mert eszembe jutottak azok
az idõk, mikor nagyon beteg voltam. Kómában ugyan nem voltam,
de félkómában, eszméletvesztve igen. Nagyon súlyos asztmás
votlam (tkp. a végsõ stádium állapotában éltem évekig, amikor
egyszerûen már nem volt több gyógyszer, amit adhattak volna,
a rohamok viszon ugyanugy jöttek naponta 3-4-szer.
Ezt úgy kell elképzelni, hogy fulladási rohamok, szinte már
az elszenesedés határáig. Egyszerûen benne volt a pakliban,
hogy bármikor meghalhatok. Ráadásul mindig akadt valaki
"jólélek" a kórházban, aki közölte a legfrissebb fejleményeket,
ki fulladt meg nemrég pont egy ilyen roham közben. Ezen
ma már nevetek, de akkor nem tûnt annak. Ilyenek voltak a
mindennapjaim majd két évtizedig. Sokszor volt, hogy nagyon
kívántam már, hogy meghaljak, hogy vége legyen. De egy-két
óra múlva megint minden rendben volt. Egy idõszakban viszont
annyira leromlott az állapotom, hogy eyszerûen a roham nem
szûnt, bevittek a kórházba, rákötöztek csövekre, közben el is
vesztettem az eszméletemet, és mikor magamhoz tértem még
mindig ugyanúgy fulladtam. Kiderült, hogy közben napok
teltek el. Akkor egy orvos tanácsolta, hogy semmire ne gondoljak,
csak hog yélni akarok, semmi másra. De arra nagyon erõsen.
És rákoncentráltam. Napokig szugeráltam, hogy élni akarok.
Mig végül monoton módon kattogott az agyamban, hogy élni
akarok, életben maradok. És végül javulni kezdtem.
Látszólag úgy tûnik, hogy én akartam, de késõbb, mikor a
szellemvilágba is betekintést nyertem, rá kellett jönnöm, hogy
csak megkönnyitettem a gyógyulásomat, de sorsomban benne
volt, hogy felépüljek. Rengeteg dolgom van még itt. Sokan
haltak meg jóval kisebb rohamokban. Engem nem engedtek.
Bármilyen késõn jött is a mentõ, pedig párszázszor járt nálunk,
és volt, hogy sok dolguk volt, egyszerûen ki kellett bírnom.
Szerintem, mielõtt leszületünk, mi döntünk, hogy mit szeretnénk
elérni ezen földi lét során, vezetõink, pedig arra felé terelgetnek.
De akarni mégiscsak nekünk kell. Az öngyilkosokat például mért
nem akadályozzák meg, hogy végezzenek magukkal?
Arról sem mi döntünk tudatosan, hogy a szellemvilágba mekkora
bepillantást kapunk. Például én tudni sem akartam róla, de hát
rákényszerítettek. Ez egy humoros történet, kicsit olyan, mint
a Goth c. filmben volt.
Lehet,hogy el kellene engedni azt a lányt, de csak
miután biztosította mindenki a szeretetérõl és, hogy
tényleg szívbõl szeretnék, ha visszatérne hozzájuk. A többit
pedig az égiekre bízni. Persze, ezek csak az én gondolataim,
nem foglalkozom szellemgyógyászattal, mert még mindig harc-
ban állok velük. Szóltam egy nagyon bölcs szellemgyógyásznak
az ügyrõl. Valószínû meg is nézte a lányt még a cikk megjelenésekor.
Ha tudott volna segíteni rajta, biztosan megteszi.
Üdvözlettel: A kaktusz virága
|
