Szinte az egész életünk a halál körül forog. Bizonyos értelemben, az ember
emancipációja a természettel szemben attól függ, hogy milyen mértékben képes
függetleníteni magát a haláltól. De vannak olyan kötöttségek ebben a
kapcsolatban, amelyek sohasem haladhatók meg. Csak néhányat sorolok fel:

1/ Az emberek milliárdjai töltötték és töltik életüket olyan robotban, amire
csak a túlés miatt vállakoznak. Ki menne le a bányákba, vagy ki lenne
katona, ha a megélhetés nem kényszerítené rá? Talán néhány bolond.

2/ Egészségünket folyamatosan fenyegetik a szervezet belsejéből, valamint a
külvilágból érkező támadások. Hihetetlenül sok pénzt, időt és energiát köt
le az egészség helyreállítása vgy szinten tartása. És hiába, mert legföljebb
azt fogjuk elérni, hogy egészségesen halunk meg.

3/Ha az ember nem lenne halandó, nem volna értelme háborúkat folytatni.
Gyakorlatilag szinte nincs olyan év, amikor valahol ne lenne háború. Sőt: ha
a bűnözést is ide számítom, akkor minden társadalom folyamatos
polgárháborúban áll. Gondolom nem kell magyarázni, hogy mibe kerül a háború,
valamint a bűnözés elleni harc? Mennyi időt és energiát pocsékol el!

4/ Mivel tudjuk, hogy életünk véges, ezért egészen más időbeosztással élünk,
mintha halhatatlanok lennénk. Le kell mondanunk a világ és az élet
lehetőségeinek nagy részéről, mert nem fér bele az időnkbe. És mivel a világ
és az élet egyre több lehetőséget kínál, mi egyre csonkább életet élünk,
mert az életidőnk alig nőtt.

5/Amikor egy ember meghal, akkor tudásának és tapasztalatainak legnagyobb
része vele együtt pusztul. Az utánna következők pedig a tapasztalatok
hiányában újra és újra ugyanazokat az ostobaságokat követik el. Újra
megtanulnak autót vezetni, fogat mosni, angolul beszélni, és így tovább.
Újra végigélik, végigküzdik azt az utat, amit előttük már milliárdok
bejártak  többnyire minden lényeges eredmény nélkül.

6/ A gondolkodó embert pedig megdöbbenti, hogy végezetül minden törekvése,
munkája feleslegessé válik, mert ha meghal, akkor már nem veszi hasznát
azoknak. Vagyis nem is annyira a halál a félelmetes, ha a benne
megnyilvánuló életértelmetlenség.
Én például nem félek a haláltól, de az értelmetlenség nagyon kínoz. Ezért
várom a halált. Sajnos a legtöbb emberhez hasonlóan én is gyáva vagyok,
valamint időről időre ugyanúgy becsapom magamat valamivel, mint ők. Ezért
csak várom a halált, de nem vagyok képes megölni magamat.

Szeretnék már végre beszélni valakivel a listáról, akinek hasonló élménye
van. Hihetetlen az a hipokrízis, vagy ostoba közömbösség, ami már hónapok
óta megnyilvánul nálatok. Ennyire gyávák vagytok, vagy ennyire rövidlátók?
Vagy mindkettő? Ki gondolt már közületek az öngyilkosságra? Ha gondolt rá,
miért mondott le róla? Várom leveleiteket és észrevételeiteket.