Hatha van mas is ugy vele, ismeros nagyon a nev, de ki is volt?....
Talaltam egy olyan oldalt, ami mar csak tarolt valtozatkent erheto el,
ezert
inkabb bemasolom:
Jeszenszky Endre (Foto: http://www.tancelet.hu/images/jeszenszkyendre.gif
)
Somogyváron születtem 1925. 02. 11.-én. Szüleim, Jeszenszky Valér és Kotsis
Katalin gyógyszerészek voltak. Hatéves koromtól 12 éves koromig Budapesten
laktunk, ahol szüleim fokozatosan neveltek színház és hangverseny
látogatóvá. Az Operaház és különösen a balettelőadások nagy hatással voltak
rám, de arra sohasem gondoltam, hogy ezt én is megpróbálhatnám.
Tizenkétéves koromtól Szegeden éltünk, itt jártam gimnáziumba, színházi
élményeim a szombat délutáni ifjúsági előadásokra csökkentek vagy néhány
hangverseny és nagyon kevés balettelőadás budapesti operaházi vendégművészek
előadásában. És mégis most kezdett bennem felerősödni a tánc iránti
vonzalom. Jobban a tánctanítás, táncalkotás, kevésbé a színpadra kerülés
vágya. Nem voltam exhibicionista, mondhatnám maflán szégyenlős voltam.
Sok gondot nem okozott a választás, mert Szegeden sem ezt, sem azt nem
lehetett volna tanulnom, s ha igen, puritán és nagyon szigorú Édesapám
ezt
nem engedte volna.
Érettségi után Budapesten iratkoztam be egyetemre, s apám tudta nélkül
Brada
Rezső balettiskolájába, hogy ez a kitűnő, de nagyon beteg és fáradt
balettművész a rendelkezésére álló gyengécske növendékanyagból, magamat
is
beleértve, megkíséreljen valami professzionizmus felé irányuló oktatást,
fel
sem merült. Ezt magam is láttam, ráadásul Édesapám megtudván általa
megtiltott foglalatosságomat, visszavitt Szegedre, hisz egyetem ott is
lett
volna. De a történelem mindenkinél nagyobb úr: sem egyetem, sem balett,
hanem háború, katonaság, orosz hadifogság. Nyomor, szegénység, hideg,
éhezés. Lakásunk fele, egy hozzánk beszállásolt orosz századossal (kijevi
operaház baletttáncosa) megmaradt. Ekkor alakult a Szegedi Nemzeti Színház.
Összeszedtem hézagos balett-tanulmányom emlékeit, meg a bátorságomat és
próbát táncoltam Lehotai Árpád és Vaszi Viktor igazgatók, majd később
Budapesten Zsedényi Károly balettmester előtt. Megfeleltem, felvettek.
Hogy
mindössze három és fél hónapig tanulgattam, erről hallgattam. Minden
tudatlanságomat, hiányosságomat a háborúra, katonaságra, hadifogságra
kentem. Apám is áldását adta az ügyre, mivel a színházi millpengőkből én
lettem a család egyetlen pénzkeresője. Mire helyreáll a rend, visszakapjuk
gyógyszertárunkat, gyógyáru nagykereskedésünket. Te is rájössz, hogy
komolytalan tingli-tanglival töltötted idődet, még akkor is, ha
pillanatnyilag ebből élünk- jósolta szegény apám de nem bizonyult
tévedhetetlen jósnak.
A színházban a szerepek, előadások anyagán kívül utólag kellett mindazt
megtanulnom, aminek kilenctől tizennyolc éves koromig lett volna ideje.
Ebben az emberfeletti hajszában három kitűnő balerina: Bartos Irén, Lakatos
Gabriella, Rimóczy Viola adtak soha meg nem hálálható segítséget és egy
nem
szeretetre méltó, de mégis hálára kötelező hatalmas tudású balettmester,
Zsedényi Károly. Munkájuk és az én emberfeletti igyekezetem nem volt
eredménytelen. Minden ment a maga útján, szerepek, elismerés (ezek közül
Harangozó Gyula elismerése és segítőkézsége volt a legértékesebb, aki több
művét is betanította Szegeden, ezekben maga is rendszeresen fellépett a
Budapesten alakított szerepeivel, engem nagyon pártolt, s bár hihetetlennek
tűnt, arra bíztatott, jelentkezzem felvételre a budapesti Operaház
balettegyüttesébe.) Mivel négyévi sikeres működés után megszüntették
Szegeden a balettegyüttest, erre a jelentkezésre sor is került. Jó
pillanatban jelentkeztem, mert Vaszilij Vajnonen és felesége Klavdia
Armasevszkaja a Párizs lángjai című balett betanítására készültek és ehhez
az eddigi létszámnál több táncosra volt szükségük. Számomra érthetetlen
módon itt is megfeleltem, annyira, hogy a betanítandó műben az egyik
főszerepet is kiosztották rám (Színész a II. felvonásban). Az orosz
mestereket nem érdekelte, hogy hol, mikor, kinél, mennyi ideig tanultam,
kizárólag a próbatáncoláson nyújtott teljesítményem döntött. Az Operaház
tanodájában felnőtt, és már évek óta színpadon működő kollégákat nem
túlzottan lelkesítette ez a megoldás, és engem sem túlzottan népszerűsített
köreikben.
Nekem ennél is nagyobb eredménynek számított, hogy Klavdi Armasevszkaja
felvett arra a mesterképző tanfolyamra ahol az Operaház balettmestereinek,
kiemelkedő szólistáinak tanította a Vaganova balettmetodikát ez a tanfolyam
egyúttal a később alapítandó Állami Balettintézet Tanári karának
felkészítését is eredményezte. Ezen a tanfolyamon az én korosztályom nem
vett részt így fel sem tűnt nekik, hogy ezért még sokkal jobban kellene
irigyelni. Az évad befejeztével, az orosz mesterek távozása után több
akadályt leküzdve én is elhagytam az egyébként imádott Operaházat.
Tehettem ezt, mert ekkor hívtak a Fővárosi Vígszínházba balettmester
koreográfus szólótáncosnak. Ez az írtam, játszottam, rendeztem státusz,
amikor a magam balettmestere, koreográfusa, szólótáncosa voltam, sok
lehetőséget adott arra, hogy minden táncosi vágyam, elképzelésem
beteljesüljön, de ez egy egészségtelen, kontroll nélküli helyzet volt még
akkor is, ha kitűnő táncos kollégákkal dolgoztam, akik többnyire régebben
táncoltak, mint én. Ők is alkottak táncképeket, ahol engem igyekeztek nem
túlsztárolni, s balettpedagógusi tevékenységem kivételével, amit mindig
elismertek, mint táncost és koreográfust ugyancsak megszorongattak. Ez
a
nem
hibátlan, de mégis csodálatos periódus megint egy minisztériumi
tollvonással, valóban nem a mi hibánkból megszűnt.
Harminc éves voltam, mikor nősültem. A négyéves színházi működésem mellett,
a közben megalakult az Állami Balettintézetben a csodálatos Nádasi mester
mellett asszisztálhattam az Intézet legelső évfolyamát. Ez lehetővé tette
volna, hogy az Intézet osztályainak bővülésével én is státuszt kapjak a
Balettintézetben, de ahogyan nem kívántam az Operaházban maradni, a
Balettintézetbe már bekerülni sem túlzottan. Volt még egy lehetőségem
visszamenni az Operaházba. Ott azonban a szellem semmivel sem lett volna
jobb, viszont a szemem láttára nőttek fel az általam asszisztált
Nádasi-osztályban kitűnő fiatal szólisták /Havas, Róna/ nálam tíz évvel
fiatalabban, kitűnően felkészítve és nagyon tehetségesen. Hamarosan
sétaszerepekre kényszerültem volna, Rómeó apja, Júlia apja, stb. ehhez
meg
nem voltam elég öreg.
Új fába vágtam a fejszémet. Három színházi kolléganőmmel iskolát nyitottunk.
Budapesten sok jó balettiskola volt, még több rossz az utóbbiak viszont
jól
megszervezve. Így minden előzetes felkészülés nélkül a terem és a növendékek
megszervezése sok nehézségbe ütközött. Évekig tartott, míg felküzdöttük
magunkat az élvonalba. Én ekkor éreztem meg az idő szavát és a klasszikus
balett mellett rátaláltam a modern műfajok tanítására. Az érdeklődés
hatalmas volt, a hivatalos szervek ellenállása pedig sziklaszilárd. Mivel
én
sem vagyok vajból, nem vagyok egyedül, de sok tehetséges, nyitott,
becsületes, jó szándékú felettesem és kollégám együttműködésével mégiscsak
réseket ütöttünk a kőfejeken. Ha már a táncművészek szövetségének van modern
tagozata, ha a művészeti vezetője lehettem egy revütáncos iskolának, ha
a
külföldről a hazánkba látogató vendégpedagógusok jól előkészített
növendékeket találnak, akkor nem bántam meg, hogy erre a pályára áldoztam
az
életem.
És közel hatvanéves pályafutásom alatt egy nagy művészt megismerve, sok
fiatal útját egyengetve megtanultam: a tehetség Isten csodálatos adománya,
és annyival kell megelégednünk, amennyit kaptunk. A fizikai képességet
szintén kapjuk, de ezeket lehet fejleszteni. Szorgalom és rendszeres munka
nélkül az előbbi két ajándék sohasem éri el azt a színvonalat, ami méltó
lenne hozzá. Pártolok minden újat, de mindenki gyanús, aki a nagy elődök
tudásának az ismerete nélkül feltétlenül újat akar kitalálni. Egy dolog
sohasem elég: tanulni, tanulni, tanulni...
---
>-----Original Message-----
>Székely Attila
>
>----- Original Message -----
>From: "Budai László"  >
>Körlevél:
>
>Jeszenszky Endre emlékére
>
>Drága Barátaink!
>
>Mérhetetlen Fájdalommal, Lelkemben Örökké Élő Emlékével Írom Nektek, Hogy
>Eme Kicsiny Ország Legnagyobb Mestere, A Legjobbak Legjobbika Eltávozott
>Közülünk, Óriási Űrt Hagyva Maga Után Szívünkben, Lelkünkben Egyaránt.
>Nyugodjon, Pihenjen Békében, Mi Mindannyian Szeretettel És Hálával
Gondolunk
>Rá Mindörökké! Páratlan Voltál, És Számunkra Utolérhetetlen Leszel Mindig!
>Köszönünk Mindent Mesti! Szeretünk Téged Örökkön-Örökké!
|
